Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XI. ének

2013.05.13

Zivatarfelhő takarja a napot,

Hűvös fuvallat hordja a csípős port.

Villámok cikáznak a felhős égen,

Nimród riadtan ébred a zengésre.

 

„Nem menekülhetsz, elkaplak gaz Ármány!

Te voltál álmomban az a sötét árny!”

Tolldíszes süvegét fejébe húzza,

Úgy feszül neki a végtelen útnak.

 

Vad égiháború dörög fölötte,

Lelkében mégis nyugalom és béke.

Az út porát elveri a zivatar,

S a szilaj vihar subáját cibálja.

 

Nimród az erős szélnek támaszkodva

Útját Úr felé rendületlen rója.

A déli szieszta álomképei

Az emlékezés fátyolát lebbentik.

 

Bál aranyban fénylő arca tekint rá,

S fejében hallja újra zengni hangját:

„Régen, az öröké valóság előtt,

A felfoghatatlan üres semmiből

 

Megfogant a gondolattól remegő

Vak sötétség, s rendezetlenségéből

Az első apró moccanás nyomában,

Világunkat szülte a hangorkánban.

 

Saját végtelen arcát megformázta.

S egyre csak hűlt, messze-tova tágulva.

A nemlétezés ködét gyújtotta fel,

Galaxist, csillagot, bolygót teremtve.

 

S a mindent átható arany fényesség

Alkotta élő világegyetemét

Harmóniája lüktette szerteszét.

Ahol gondolatból születik a fény,

 

Majd kristállyá hűl, rettegés lesz úrrá

A sötétben, s fejét felüti az Ármány.

Zavart kelt ő a nyugodt rezgésekben,

Nem rest, hogy érző szíveket mérgezzen.

 

Békétlenséget szít, és Gáncsoskodik,

Hű szívekbe kétkedés magvát hinti.

Epét önt szerelmesek italába,

Irigyen sandít szomszédod házára,

 

Majd szemet vet takaros asszonyodra.

Őt kell legyőznöd, a gazt, önmagadban.

Itt az íjam, fogd! Erőst szükség lesz rá!

Ne habozz használni, ha majd támad rád!”

 

2013. május 13.