Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nimród VII. ének

2013.04.22

A hímfarkas csak lohol lankadatlan,

Ernyedten lógó párjával szájában,

Szétterült völgy katlanában eltűnik.

A vadász is szaporázza lépteit.

 

Álmosan ásít a Nap szemét dörgölve,

Úgy fekszik rá a csipkés hegytetőre.

S mert a bágyadt szemlélődést megunta,

Sarkon fordul, s átmegy a hegyen túlra.

 

Míg az esti szellő az égre szórja

Sok ezer szálát rőt-vörös hajának,

Lent a sötétlő völgyben a sok állat

Vackát igazgatja az éjszakára.

 

Ám felriadnak látván a hímfarkast,

S uralkodójuk barlangjához rohannak.

A nagyszakállú, nagybajuszú király

Subájában már barlangja előtt áll.

 

A halott nőstény lába előtt hever,

A hím könyörög, tekintete könnyes.

„Nagy jó uram mentsd meg drága hitvesem,

Ha már ivadékim oda is vesztek.”

 

Nimród látja az állatseregletet,

Ámul-bámul, hogy embermód beszélnek.

A király máglyát rak száraz gallyakból,

S már ropog is a tűz varázsbotjától.

 

„Ébredj, ordas, ébredj!” – zengi a király,

S öblös hangja után fellobban a láng.

Teremtőm támaszd fel a szegény párát,

Ne szakítsd meg ily hamar vérvonalát!”

 

Csillagos égre szegzi tekintetét,

S a farkas homlokára teszi kezét.

Ekkor egy tűzgömb suhan át az égen,

Nappali fényben fürdetve a völgyet.

 

A halott farkas, mintha csak álmában

Rőtvadat űzne feszülő inakkal,

Meg-megrándul, s vonaglik ernyedt teste,

Majd hatalmasat üvöltve szökken fel.

 

„Hol vannak, hol vannak kicsiny fiaim?

Vadász, a vadász biztosan megöli!”

Tébolyult szemekkel cikázik körbe,

Szagot fog. „Ott van a bokor tövében!”

 

Nimród lába a földbe gyökerezett,

Menekülne, de már nincsen ideje,

Körbefogták szikrázó tekintetek,

Ha megmoccan, halál fia lesz rögvest.

 

Zámbó György© 2013. április 22.

Szerzői és minden jog fenntartva.

Megosztható változtatás

nélkül, mindennemű egyéb

felhasználása engedélyköteles.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.