Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lyukas múlt

2015.10.23

(’56 margójára)

 

Édesanyám néma volt, könnyű álmot ígért,

azt mesélte, hogy áldott a Nap, aranyfény.

Szörnyű titok rágta lelkét és hitét,

vakablakban pislákolt a gyertyafény.

 

Jó apám remélt-e? Nem tudom. Ritkán szólt.

Egyszer a szőnyegen szuszogva hallgatta

a hazug Szabad Európa Rádiót.

Rekedt hangon súgta:  „Fiam, halkan, nem szabad!”

 

homlokomat csikorogó lánckerekek szántják

koponyámban a múlt harsogva dörömböl

vigyázzmenetben sáros kemény csizmák

csattognak a csillogó macskakövön

 

a recsegő hang egy szürke néprádióból

hazája véres végét féli sisteregve

segítséget remél cinikus rontóitól

ám egyre csak mélyül a magyar este

 

hófehér suhanc szűz kezében olcsó halál

fellobbantja üvegből lógó rongyát

gyilkos árnyak cikáznak a golyó rágta ház falán

tűz robban egy páncélos mocsokzöld homlokán

 

baljós árnyak osonnak a háztetőn

lent a téren csapdában a naiv remélők

jaj nem lesz elég a koporsó, pap, s temető

ólomgolyózáporban sátáni a vérfürdő

 

Nem hiába, és nem is értelmetlenül

rogytak némán, s jajgatva a hideg kövezetre.

Nem csak szavak, hogy „Hazádnak rendületlenül…”

Ők már ott állnak Isten előtt becsületben.

 

Viharos szelek szaggatta lyukas zászlón át

zúdul ránk a könyörtelen történelem.

Szomorú ősök a felejtő utódokat vádolják,

lyukas múltnak homályos az emlékezete.

 

Állhatok-e én is Isten előtt egyenes gerinccel,

ha édesanyám könnyű álmát élem,

és jó apám intését némán teljesítem?

S a lyukas zászló kérdőn leng az októberi szélben…

 

2015. október 23.