Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hagyaték

2013.12.18

Csoszogott a szentem
nyűttes zakója feslett
zsebéből pálinkásüveg
alumínium kupakja
billegve kandikált,
másik zsebében titok várt.

Megcsörgette szentem,
mikor az előszoba
küszöbén a súlyos terhet
- merev ólomlábát -
maga alatt csúsztatta bénán
az én drága jó dédapám.

Csak kotortam zsebét,
végtelen korca tépve mindenütt.
Mit rejt a mélység?
Mi a nagy titok? Mivel lepsz most meg?
Mutasd gyorsan már!
Így fogadtam a dédapám.

Három szem dió csak…
Kicsit turkáltam,
mégis zörgettem izgatottan,
s egyenként szedegettem ki
őket cinkos vigyorral,
hisz örülni neki is szabad!

Utolszor vánszorgott
a szürke betonjárdán
botologva, bénán vonszolt
maga után egy csupasz,
gyökértelen szilvafácskát,
az én drága jó dédapám.

Ennyi maradt belőle.
A végtelen élni akarás,
hit a jövendőbe,
egy mindig roskadozó,
bőtermő „Margitszivafa”.
Ez dédapám hagyatéka.

2013. december 16.