Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esti merengő

2013.09.25

(Zsuzsinak a távolba.)

Riadtan rebbennek apró madarak
az elnyúló szürke fellegek alatt,
gátlástalanul száguld szárnyaik közt
a kergén sivító, rozsdás őszidő.

Felhőnyájat terelget a napsugár,
imitt-amott kikacsint, majd odébbáll.
Misinának rozsdálló, zöld lankáin
lomha árnyak legelésznek napestig.

Utoljára felizzott a horizont,
s míg lebukott a vöröslő napkorong
magával rántva narancs-lila paplanját,
Isten csillagsátrát terítette ránk.

Vaksi éjben nem ásít az ezüst Hold
fejem fölött, és a testem úgy vacog,
forgolódom hűvös takaróm alatt.
Jöjj hát végre álom, ragadj magaddal!

Suhannék messze szép, színes tájakra,
hol a napsugár hátamat csiklandja,
hol a sós tenger langyos, selyemhabja
sajgó bokámat nyaldossa, áztatja.

Ólomsúlyként nehezülök lágyan,
lebegek a süppedő, puha ágyban…
Szállok magasba, fel a csillagokba,
Hogy vigyázzak rád drága csillagocska.

2013. 09. 24.