Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édesapámmal

2013.11.14

Csak ültünk a nyári konyha asztalánál,
némán bámultuk a villanykörte sárgás,
vaksi fényénél az esti félhomálynál
a viaszosvászon terítő rácsait.
Szürke szeme sarkában megtört könnyei,
s tekintetünk folyton keresztezte egymást.

Fájt minden pillantás, és minden gondolat,
melyek sebesen, gyorsvonatként robogtak.
Az aggódás kegyetlen, beleborzongtam…
Hófehér kórházi lepedők ráncai
cikázva szántották homlokbarázdáink.
A legdrágábbnál járt a súlyos gondolat.

Így kaptuk el lopva egymás bús könnyeit,
együtt élve át zidesanyám* kínjait.
Szúrt vénák, szilikon csövek kötegei…
Párnája fölött gépek hada, figyelte
csipogva, villódzva, életét remélve,
s ahogy torka nyálkahártyáját felsebzik…

Csak nyeltük, nyeltük keserű könnyeinket
tehetetlenül, csodát félve, remélve,
rettegve, hogy a telefon mikor csörren.
A viaszosvászon terítő rácsait
visszatükrözték könnyes, szürke szemei,
s tekintetünk lopva egymást keresztezte.

* Mindhalálig feltétel nélkül hű, szerető.

2013. november 14.