Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kemence - az otthon melege

2011.11.18

 Kemence - az otthon melege

 

Minap feltettem magamnak a kézenfekvő kérdést: miért is építettem kemencét? Hiszen semmi okom sem volt arra, hogy feleslegesnek tűnő építkezésbe bonyolódjak. Ráadásul olyan feladatok szakadtak a nyakamba, amelyek sok ember életét befolyásolták. Állandósult egy magas feszültségszint bennem, amely komoly bizonytalansággal párosult. Szükségem volt egy tevékenységre, amely más, mint a munkám, és biztosítja számomra az alkotás örömét, általa rendeződhetnek a gondolataim, és a lelki egyensúlyomat is visszanyerhetem. Szükségem volt az anyagra, az anyag megmunkálására, formálására ahhoz, hogy az összekuszálódott, labilissá vált életemet rendbe tudjam tenni. Szilárd talajt kerestem a talpam alá, hogy mint a szikla állhassak abban a viharban, melynek előszele már ősszel fújdogált, ám a kitörése tavasszal volt várható.

E mentális állapotban jött sugallat megváltoztatta az egész életemet, átrendezte gondolatvilágomat, rendet tett a fejemben és a lelkemben. Ennek köszönhetően derült ki számomra, hogy mi is a valódi feladatom. Megerősítést kaptam eddigi életutamról is, hogy helyes csapásban döcögtem, csak sok volt a vargabetű, meg a pihenő. Ám most, hogy tudatosult bennem az igazi feladatom, érzem, hogy a Jó Isten is helyeslően bólintott. Ezért szeretném, ha a bizonytalankodók közül minél többen találnának egy olyan cselekvést, amely hasznos önmaguk, és önmagukon keresztül hasznos a környezetük számára is.

Javaslatom pedig a következő lenne: aki szereti a mosolygós, kiegyensúlyozott családi idillt, és van egy kemenceépítésre alkalmas ingatlanja, melegen ajánlom, hogy lásson munkához, építse fel saját kemencéjét. Olyan közösségi élményben lesz része, amely megváltoztatja az egész világról alkotott felfogását. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól esik nyári estéken tele pocakkal, remek borocskákkal a kemencemellett hallgatni a tücskök zenéjét, a békák kórusát, az esti madárcsicsergést és a szomszéd prüszkölését! Legfeljebb áthívod egy kártyapartira, ami akár hajnalig is tarthat, hiszen az asztal fölé behajló almafa ágára felakasztott petróleumlámpa fényénél a legkiválóbb időtöltésnek ez mutatkozik. Nem beszélve arról, hogy másnap neki lehet állni a szomszédban is a kemence alapjának kijelöléséhez. Az pedig teljesen természetes, hogy a maradék nagyméretű bontott tégládat is elviszi, ...meg a cserepeket, ...meg elkéri a megmaradt kenyércsücskét, hogy megkóstoltassa a feleségével…

Szóval így van ez, a világ már csak ilyen…

Vagy jó lenne, ha ilyen lenne! Csak rajtunk múlik, hogy zsörtölődünk, morgolódunk, vagy mosolygunk, és jókat nevetünk!

1. 

Atomjaira hullott társadalmunkban a modern világ vívmányai teljesen tönkretették a tűzhely, a kályha, a kemence szentségét, amely pedig sokkal fontosabb még annál is, hogy mi, és mennyi kerül az asztalra. Mert lehet egy félig sikerült, túlkelt kenyér is olyan finom, mint a legdrágább műétel. S mit lehet mondani egy olyan lakásról, ahol teljesen automatizált módon a hőmérséklet mellett még a páratartalmat is, meg a fényerőt is be lehet állítani, meg az összes létező külvilági légpiszkot kiszűrni? Ott bizony nincs helye egy fatüzelésű búbos kemencének, vagy egy kandallónak. Hiszen az koszol, meg büdös! Ez a világ teljesen megbolondult. Nem is érzem igazán jól benne magam. Azért, mert számomra - divatos szóval - rendszeridegen. S hogy az én világom milyen? Erről szól ez a fejezet.

Azt hiszem, a kemenceépítés gondolata szüleimnél fogant meg bennem. Hazalátogatásaink alkalmával a hideg téli estéken a fatüzelésű kályha előtt melegedtünk családostól. Megbabonázva bámultuk az ölelkező lángokat, melyek az öntöttvas kályha üvegajtaja mögött vidáman járták pattogós táncukat. A korai sötétben az átellenes falon óriásra nőtt árnyak meséltek múltról, jelenről, s jövőről.

Az idő múlását a lángok, kihunyása jelezte. A parázsló fa vöröslő fénye mellett melegedtünk tovább, s a lelkünk egymásba kapaszkodott. Három generáció: unokák, gyermekek, anyák, apák, nagymama, nagypapa. Két unoka, három gyermek, egy meny, két anya, két apa és két nagyszülő, így voltunk együtt mi - hatan. Volt olyan is, hogy három unoka, öt gyermek, két meny, három anya és három apa, meg két nagyszülő, ekkor összesen kilencen kuporgtunk a kályha körül. Gyakran voltak velünk a múltból - odaátról - szeretteink, akiket az unokák sosem láttak, mégis jól ismernek. Tudják hol nyugszanak, ők pedig vigyázzák hófehér gyermeklelküket.

S hogy miért is építettem kemencét?

Karácsonyt vártuk pécsi otthonunkban. Már mindenki számára elkészültek az ajándékok, a fenyőfa arra várt, hogy karácsonyfa lehessen végre. Azon morfondíroztunk, hogyan tudnánk itthonra is átmenteni azokat a meghitt pillanatokat. A kandalló helyén gondolkoztam, meg azon, hogyan lehetne a gázfűtés kéménye mellett egy kandallónak a füstelvezetését is megoldani. Mert sajnos a mi lakásunkban sincs egy közös melegedőhely.

„Nézzünk valami megoldást az Interneten!”- gondoltam. A keresőbe beírtam: kandalló…, és elindult a lavina. Egy szempillantás alatt a kemencebence.hu honlapon találtam magam, és megbabonázva bogarásztam a szebbnél szebb kályhák, kandallók, kemencék között. Nemsokára azon kaptam magam, hogy már tervezem a saját kemencémet. S mindezt azért, mert a pécsi családomnak is szüksége van egy helyre, ahol összekapaszkodhat. Nem gurulhatunk szerteszét, mint az elszakadt nyaklánc gyöngyszemei. A hat gyermek, a három anya, a nagymama, a nagypapa, meg jómagam, az egy szem vő. Mi kilencen.

Órákat töltöttem a számítógép előtt. Információkat gyűjtöttem. Elkezdtem látványterveket rajzolni, meg különböző nézeti képeket. Lázasan számoltam, hogy mennyi téglára, lenne szükségem.

Elmúltak az ünnepek, újra a szürke hétköznapok akarták átvenni az irányítást az életem fölött. Közben jöttek a felajánlások a kemencéhez: üveg, egy kis lakatos munka, meg a romonádot is elkészítenék szívesen, meg hogy hol találok megfelelő agyagot. Hirtelen mindenki kíváncsian várta a fejleményeket. Sok-sok jó tanáccsal lettem gazdagabb, és mosolyogni kezdtek az emberek. Nem! Nem nevettek ki. Ezek őszinte mosolyok voltak. Hiszen mindannyiunkban kódolva van a családi tűzhely melege iránti vágy. S kiderült az is, hogy a környezetemben milyen sokan gondolkoznak hozzám hasonlóan. Mindez megerősített.

Az enyhe tél, és a szép idő arra sarkallt, hogy február közepén kezdjem el az alap kiásását, mert igazán csak hétvégén tudok időt szakítani rá, különben a jövő télen sem lesz kész. Mi lesz addig a családom lelkével? A saját lelki egyensúlyomról nem is beszélve.

Tehát megvolt a terv, de ahhoz képest, amit kigondoltam nagyon sok helyen módosítottam az építés során. Folyamatosan változott a forma, a méret, a felhasznált anyag. Egy koncepció volt, hogy egy olyan kültéri kemencét építsek, amely nem túl nagy, mert nekünk tökéletesen megfelel egy kicsi szentély, ahol összegyűlhetünk, és a finomságok, melyek a bendőjében sülnek, illatukkal, különleges ízükkel elvarázsolják a családomat. Olyan élménnyel szerettem volna megajándékozni magunkat, amelyet én is csak tudatlan, csetlő-botló kicsi gyermekként éltem meg, és őrzöm mélyen az emlékeimben.

Dédszüleim, kik odaátról vigyáznak ránk, milyen érdekes, a Püspök utcában laktak. Emlékszem még a konyhájuk sarkában lévő búbos kemencére, amelyben sültek a kenyerek, a lángosok, meg a rétesek és a lepények. Az enyhén füstös illat ma is az orromat csiklandozza, és összefut a számban a nyál. Aztán megnőttem, és eltűnt a kemence, lett helyette sparhelt. Üres és hideg lett a konyha.

Aztán nagymama elment…

Nagypapa egyedül maradt… Még utoljára hozott egy szilvafát a kertje végéből. Szélütött, béna bal felét húzva, vonszolta a fát a végtelennek tűnő utcán unokájához, az édesapámhoz. Mire hozzánk ért, már gyökere sem maradt a facsemetének.

- Fiam, ez Margit sziva. Űtezsd e valahá! – mondta apámnak.

- De hát ennek gyökere sincs, meg se ered. – ágált édesapám.

- Csak rakd e’!

Tavasszal a fa a ház sarkánál, a csatorna kifolyójánál gyönyörűen kihajtott. Nagypapa már nem érte meg… Következő évben a fa már termőre is fordult, és minden évben roskadásig rakta tele a Jó Isten a mézédes szilvákkal. S mindkét kislányomat már születése előtt is táplálta ez a fa. Nem is kétséges, hogy miért makkegészségesek. Nagypapa vigyázó tekintete ma is óvja őket odaátról, ahogy valamenyiünket.

Egyszer azt mondta nekem:

- Kisfiam! Asz’ kivánom níked, hogy mindig csak egy forinttal legyen több píz a zsebedbe’, mind amire ippeg szükséged van!

Ebben bizony benne van a sok ezer éves magyar bölcsesség, hogy csak addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, és ne légy kapzsi, és nagyravágyó, s hogy légy szerény, meg, hogy ne a pénz vezérelje az életedet. A Jó Isten mindig megsegített, dédapám áldása végigkísért eddigi életemen, és sohasem hagyta, hogy a pénz vezéreljen. Mindig akadt annyi a zsebemben, hogy ne legyenek nagyobb gondjaim.

S hogy miért is kívánkozott ez ide? Hm… Talán azért, mert ilyen, és ehhez hasonló történetek a kisgyermekek lelkébe beépülve nevelnek. Engem is ez tett azzá, ami vagyok. A szakrális töltést, a szilárd alapot mindehhez régen a tűzhely, a kemence melege adta, ahol a hideg téli esték alkalmával az őstudást, a regevilágot a meséken keresztül adták át a szülők, nagyszülők a gyermekeknek. Nekünk szülőknek kötelességünk megteremteni azt a szakrális helyet otthonunkban, ahol megáll az idő, s csak egymásnak szentelve minden figyelmünket nevelünk igaz történetekkel. Számunkra ez a hely az almafa alatt adatott meg.

2.

Mindeközben, ahogy haladtam az építéssel, lelkileg egyre erősebbnek éreztem magam. Tudatosan készültem az előttem álló feladatokra, és teljesen biztos voltam minden kimondott szavamban, mondatomban. A tavasszal kitörni készülő vihar teljesen elült, csak kicsi fricskák jelezték, hogy azért ne legyek teljesen elégedett mindennel. Jobb, ha résen vagyok, és haladok a kijelölt úton. Tehát építettem a kemencét, és közben a világnak is szerettem volna megmutatni ezt a csodát. Teljesen véletlenül Szent György napján indítottam el a kemences.eoldal.hu című honlapomat is, amely először csak a kemencémről szólt volna, de aztán jött a másik feladat, hogy a kemencével történetek is járnak, mert olyan jó mesélni mellette. Mit volt mit tenni, meséket is kezdtem írogatni. Ezekből néhány részlet olvasható is ezen a honlapon.

Közben pedig kialakultak kemencém valós méretei:

- befoglaló méret: 1200x1650

- tűztér mérete 600x750, a boltív belmagassága 370,

- vastagsága 230, a hátsó fal 300,

- tűztér magassága a talajtól 850,

- a fatároló boltívének sugara 200,

- kémény teljes magassága 2200,

- az ajtó szélessége 470, magassága 550,

- száj 400x270 (samottból),

- a többi, meg ahogy adta magát.

 

Hozzáteszem, hogy szerintem pontosan az a lényeg, hogy az építés közben találja meg minden anyag a maga helyét. Az öreg, közel száz éves kézzel vert téglák is így jártak, új életre kelve újra fontosnak érezhették magukat. Ezek a téglák zömmel akkor láttak utoljára napfényt, mikor arra vártak, hogy beépítés után bevakolják őket. Évszázados csipkerózsika álmukból felébredve mára csodaszép díszét adják kertünknek.

Egyébként nem terhelt meg anyagilag a kemence, hiszen ha mindent összeszámolok sem került többe harmincezer Forintnál. Persze ha mindenért pénzt kellett volna adnom, akkor is kijött volna úgy negyvenöt-ötvenezer Forintból.

3.

Május 17-én megsütöttem életem és kemencém első kenyerét. Eleinte az "Öreg Isten kemencéje" méltóságteljesen füstölgött, majd mikor eligazítottam a parazsat, hatalmas lánggal lobogott. Aztán leégett a fa, és hagytam, hogy izzon a parázs.  Körülbelül hat kg fát tüzeltem el durván két óra alatt, majd kihúztam a parazsat, és kisöpörtem az alját. A meglisztezett péklapáttal besurrantottam a forró kemence gyomrába a két, kicsit lágyra sikerült kenyértésztát. A kemence száját pedig befogtam a tévővel. Úgy háromnegyed óra múlva, mikor megtapogattam a púpját, enyhe kenyérillat csapta meg az orromat. Teljesen meg voltam lepve, mert nem ám a kéményből jött, hanem a púpon keresztül. Valósággal átvette a kenyér illatát. Majd elolvadtunk a gyönyörűségtől! Egy óra sütés után kivettem a külső kukoricás kenyeret, a fehéret bent hagytam még egy órát. Valószínűleg belül nem melegedett át annyira a sütőfelület. Még ki kell tapasztalni a fűtés módszerét is. Aztán az ebédnél a pacal pörkölthöz már a langyos kenyeret ropogtattuk. Ám a legfelemelőbb érzés a vacsoránál kerített hatalmába, amikor szűk kis családom - feleségem és lányaim - társaságában az almafa alatt falatoztunk az első kenyérből, és azzal a borral koccintottunk, amelyet csütörtökön hozott a két kedves bonyhádi látogatóm. Ugyanis Bonyhádon is készül csak így, házilag egy kemence.

Isten tartsa meg szokásukat!

 

/Gyuri/