Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A ljubjanai sárkány meséje

2011.11.18

(Ahogy a helyiek ismerik.)

I.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Ljubljanica folyó mellett magasodó hegyekben egy sárkány család, akik azzal töltötték az idejüket, hogy folyamatosan rettegésben tartották a környék szorgos népét.

Egyszer az öreg sárkány így szólt a legnagyobb fiához:

- Ideje édes fiam, hogy átvedd tőlem a stafétát, szeretnék már egy kicsit nyugodtabb életet élni! Holnaptól lerepülsz a város piacterére, és megkergeted az embereket!

A sárkánynak nem igazán tetszett, amit apja mondott, de nem mert ellenszegülni, így hát másnap leszállt a piactér mellett lévő hídra, és morfondírozott, hogy mi tévő legyen. Még csak szellő sem kerekedett. Azért megijedtek az emberek tőle, és a környező utcákba menekültek. Aztán látták, hogy a sárkány nem borogatja fel az árusok portékáját, nem gyújtja fel a sátorlapokat, és még a hátrahagyott állatokat sem falja fel. Ellenkezőleg! Jámboran bámészkodott, és mikor meglátott egy játszadozó gyermekpárt, akik egy kiscicát simogattak éppen, odasettenkedett hozzájuk, rájuk mosolygott. Sem a gyerekek, sem a kismacska nem ijedt meg tőle. Hogy is ijedtek volna meg? Hiszen a mellső lábában, amelyet nyugodtan nevezhetünk kezének is, egy mezei virágcsokrot tartott. Nyomban oda is adta a kislánynak.

Na lett is ebből haddelhadd! Az öreg sárkány ugyanis kileste a fiát. Rettenetes haragra gerjedt, s mikor hazaért leteremtette málészájú csemetéjét:

- Ezért neveltelek, ezért etettelek, ezért tanítottalak, hogy szégyent hozz a fejemre? Meg ne lássam még egyszer, hogy csúfot űzöl belőlem! Holnap megkergeted az embereket! Nincs vita! Punktum!

Másnap a jószívű sárkányfiú újra lerepült a városba. Mondanom sem kell, megint nem kerekedett szélvihar. Leült a hídfőre, és a járókelőket nézegette egész álló nap. Eleinte ijedten pillantgattak felé az emberek, ám miután meggyőződtek békés szándékáról, már ügyet sem vetettek rá! Az apja tajtékzott a dühtől! Este, mikor hazaért a „riogatásból” a fia, újra rettenetesen leteremtette. Lett is olyan égzengés, villámlás, szélvihar, zivatar, hogy azt hitték az emberek: itt a vég!

Harmadnap megkapta parancsba a jószívű sárkány, hogy ki kell köszörülnie a család becsületén esett csorbát, és sárkány módjára kell viselkednie. Reggel egy nagy sóhajtással, majd lángpróbával indult a nap. Az öreg sárkány meg akart győződni arról, hogy tud-e a fia egyáltalán tüzet okádni, úgy sárkányosan. Tudott! Majdnem felgyújtotta a fogadószoba ablakát díszítő függönyt, és a mellette álló tölgyfa gyertyatartót.

- No ez már döfi! - jegyezte meg elégedetten, majd útravalónak még megfenyegette fiát - Most már mehetsz, és ne hozz rám szégyent, mert kővé dermesztelek!

Ám mire leért a piactérre, szegény párának elszállt minden haragja, ami egyébként sem volt neki. Elfoglalta megszokott helyét a hídfőn, és most meg a szerelmes párokat nézegette mosolyogva. Egyszer csak odaballagott hozzá egy párocska kézen fogva, és legnagyobb meglepetésére örök hűséget fogadtak a lábai előtt, majd egy hosszú csókkal pecsételték meg a fogadalmukat. A sárkányon jóleső bizsergés futott át , és még szélesebb mosolyra görbült a szája.

Az apja megérezte fia gyengeségét, és hatalmas szélviharral a városban termett. Se szó, se beszéd, kővé változtatta. Majd ahogy jött, úgy távozott. Felborogatott asztalok, sátrak, székek, és piaci portékák hevertek szerteszét. Fia, a jószívű sárkány pedig ott maradt a hídfőn kővé dermedve.

Azóta a szerelmes párok hozzá mennek egymásnak örök hűséget fogadni!

S hogy mi történ ezután? Azt is el fogom mesélni!

II.

A kővé dermedt sárkány hosszú farka rátekeredett a hídfő kőpillérére, szárnyait félig széttárta, mintha éppen repülni akarna, pont úgy, mint a fecske fióka, aki most próbálgatja szárnyait. Száját füstfújásra tátotta, ám csak hegyes, girnyócska nyelve liffent ki belőle. Szemei kissé dülledten guvadtak, mint aki olyat lát, amit még soha. Szóval, így érte az átok.

Aztán hogy mi lett, s mi nem? Elmondom töviről hegyire.

Az első, ilyen fárasztó pózban eltöltött napja meglehetősen kevés látnivalóval telt. Igaz, kissé borús is, meg szeles is volt az idő. Nem csoda, hiszen apja, az öreg sárkány dúlt-fúlt mérgiben, és ez erősen megviselte a környéket a keletkezett légáramlatok következtében. Egy hirtelen kerekedett kisebbfajta orkán miatt egy szerelmes párocska a sárkány mellett keresett menedéket. S ha már ott kuporogtak, hát össze is bújtak. S ha összebújtak, még szép, hogy elcsattant egy cuppanós puszi is. S mivel a szél csak nem csitult, hát a fiú kabátja a lányka hátára került. No mondanom sem kell, lett nagy forróság, rózsás pírt csalva a fiatalok orcájára. Lángra lobbant szerelmüket hosszú csókkal pecsételték meg, és örök hűséget fogadtak egymásnak. Olyan "ásókapanagyharangosat".

A kővé dermedt sárkány kő szíve majd kiugrott a helyéből. A szeretet hulláma pedig messzire röpítette a viharos szelet, s még a Nap is kikukucskált a szürke felhők közül széles mosollyal bearanyozva a hidat és a piactér környékét.

A párocska a hirtelen jött jó időben gyorsan távozott. A szegény sárkány csak szemeivel tudta őket követni a szomszéd sarokig, ahol elnyelte őket a kisváros. Egész éjjel azon járt az esze, hogyan tudná a rossz időt elűzni, hogy az embereknek jókedve legyen. Amúgy is heti piac lesz másnap, és a rossz idő még az üzletnek sem kedvez. A szerelemnek meg pláne! Ahhoz mégis csak a napsütés dukál. Ezért hát egész éjjel fohászkodott az égiekhez, hogy engeszteljék meg apja kőszívét.

Pirkadt! A Nap a völgyet borító szürke ködpaplan alá bújva bekukkantott a városkába, és langyos pillantásával a hegyek fölé szippantotta a párát. Mire a kofák kipakolták portékájukat, és az álmos kősárkány kipislogta szeméből álmát, már bearanyozta a templom tornyát, a házak fazsindelyeit, és megfürdött a Ljubljanica szikrázó tükrében.

A reggel és a délelőtt eseménydúsan telt. Szinte az egész városka lakossága megfordult a heti piacon. Ennyi mosolygós, boldog embert már régen lehetett látni.

A tegnapi párocska ma megint megjelent. A kősárkány szeme sarkából követte a két szerelmes fiatalt kérve az égieket, hogy terelgessék őket hozzá. Rövid nézelődés után elindultak a híd felé, és a sárkány lábai előtt egymásra pillantottak, majd huncut mosollyal az arcukon megölelték egymást. Közben a lányka felpillantott a sárkányra.

- Nézd! - kerekedett ki a szeme. – Potyognak a könnyei!

- Mosolyog! Ez a szörny szeret! Minket szeret! – ismerte fel a fiú a sárkányon az igaz érzelmeket.

- Nézzék emberek, sír a sárkány! – szólították meg az arra járókat.

- Szeret! Minket szeret! Emberek, ti is szeressétek egymást! – és ölelte, csókolta egymást a két fiatal. Az emberek pedig mosolyogva vitték a hírt szerte a városban, és a környéken.

Délután, ahogy a kofák hátrahagyták az üres standokat, és az utcaseprők, meg a kóbor kutyák, és macskák vették át a téren a hatalmat, bátortalan párocskák jelentek meg a téren egymást figyelve. Azt egyikük sem akarta, hogy bolondnak nézzék azért, mert ők is a sárkánynál szeretnének egy csókot, és talán örök hűséget fogadni egymásnak.

- Gyere! - rántotta meg a karját egy magas szőke fiúnak párja egy kis gömbölyű, fekete hajú, mandulaszemű mosolygós lányka. - Ha most nem kapok csókot a sárkány előtt, mint tegnap Ljubica a bíró lánya, engem többé nem látsz! Fel is út, le is út!

A fiú meghökkent. Átfutott rajta, hogy mi lesz vele drága szerelme nélkül. S mire végiggondolhatta volna, már el is csattant a csók. Persze, hogy a többi fiatal is felbátorodott! Hiszen a szívük ezért hozta ide őket! Egy szempillantás alatt három boldog pár ölelte egymást a hídfő mellett a sárkány előtt.

Futótűzként terjedt a hír, hogy akik itt fogadnak egymásnak hűséget és szerelmüket csókkal pecsételik meg, életük végéig egymás hű szereleme lesz a jutalmuk.

Több sem kellet. Néhány hét elteltével nap, mint nap olyan sok szerelmes pár fordult meg a sárkánynál, hogy már akadályozták a gyaloghídon való közlekedést. A város elöljárói elhatározták, hogy elosztják a szerelemeseket.

- Minden hídfőnél legyen sárkány, és keverjük össze őket! - hozták meg a döntést.

Megbíztak egy kőfaragót, hogy készítse el a sárkány három másolatát. Nemsokára a helyükre kerültek a sárkányok, amelyek olyan jól sikerültek, hogy egyáltalán nem lehetett megmondani, melyik a valódi. Lett is ebből kalamajka! Ahelyett hogy a szerelmesek a négy hídfőnél oszlottak volna el, mind a négy sárkánynál örök hűséget fogadtak. Ja, és a csók is dukált! Hiszen ki az a bolond, aki a másolat előtt fogadkozik?

Lett is olyan forgalmi dugó, hogy be kellett szüntetni a kocsiforgalmat a hídon, és csak gyalogosan lehetett közlekedni.

Itt a vége, fuss el véle! Ott voltam ahol mondták, úgy láttam, mint most. Aki nem hiszi, járjon utána, de vigyázzon, csak gyalog tud a hídon átmenni.

/Gyuri/