Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet

2013.01.27

 2

Az asztrológus nem futószalagon végezte az elemzéseket. Volt számítógépe, és nemrégen vásárolt egy laptopot is, mert a régi gépe felmondta a szolgálatot, és különben is, sokkal kisebb helyet foglal az új szerzemény. Arról nem beszélve, hogy jobban hasonlít egy könyvre. Asztrológiai szoftvere is volt, de nem használta.

-       Ha nem számolok, akkor nem látom a sorsot. - válaszolta a sokszor feltett kérdésre, amelyet akkor szoktak neki szögezni a segítségét kérők, ha csodálkoznak, hogy miért kell akár egy hónapot is várni az elemzésre. Hiszen vannak már remek számítógépes szoftverek, csak be kell írni a születési dátumot, meg a születés helyének koordinátáit, meg még amit kér a program, s egykettőre kész a horoszkóp az elemzéssel együtt. Ki lehet nyomtatni, és ha nem elég jó, akkor még hozzá lehet írni az elemzéshez egy-két okos gondolatot. Így futószalagon lehet gyártani a szebbnél szebb és látványosabb horoszkópokat. El lehet kápráztatni a gyanútlan pácienseket. Tömegáruvá lehet silányítani Isten ajándékát. De miért is ne lehetne? Hiszen nincs türelme kivárni az embereknek, hogy megérjen egy gondolat, nekik azonnal kell, mert ezt szokták meg. Meg azt, hogy pénzért mindent megkaphatnak. Csak azt felejtik el, hogy mindennek megvan az elrendelt ideje. Még annak is, hogy mikor lehet a legtöbbet meglátni egy lélek útjából.

Az asztrológus viszont megtanulta mesterétől, hogy az elmélyült elemzéshez magányos idő kell, amikor eggyé válik a vizsgált sorssal. Beleérez, belelát, feltárja a lélek sorsfeladatát, életútja stációit, hibáit és erényeit, habitusát és mentalitását, kapcsolatainak minőségét, az elvégzendő feladatokat, és még millió egyéb dolgot, amelynek csak töredékét adja majd át, ahhoz mérten, hogy mit bír el a lélek. Az elemzés is egy szertartás. Hiszen ha nem sikerül ráhangolódni embertársára, akkor semmi értelme a megszokott sémákat papírra vetni. Annak nem lesz lelke. Az nem az ő horoszkópja lesz.

Mindennek meg kell adni a módját. Így nem véletlen, hogy az asztalon mindig áll egy gyertya, és mellette egy gyufásdoboz. Nem gondolkozott még el azon, miért kell, hogy ott legyen, de nem dobta ki soha még az elhasznált szálakat sem. Azt is jelzésnek vette, hogyan lobbant fel a láng, meddig izzott, miután eloltotta, s a füstcsík formája, színe, illata is információkat tartalmazott, s még azt is megvizsgálta, milyen hosszan feketedett meg. Az elhasznált gyufaszálakat mindig visszateszi a dobozba, így ahogy fogynak a jók, mindig kotorászni kell utánuk. Ez is jól esik. Közben körbe lehet nézni, és a nem oda illő dolgokat eltenni, vagy számba venni a horoszkópkészítéshez szükséges eszközöket, esetleg átrendezni az asztalon lévő dolgokat: ahogy a lelke érzi, ahogy a legkényelmesebb, legjobb. Régen mindig piros fejű gyufákat vett. Manapság egyre nehezebb hozzájutni, így marad a barna fejű. Végül az sem olyan rossz.

            Az asztala mellett az egész falat betöltő polcrendszeren dossziék sorakoztak betűrendbe szedve, mint a könyvtárban. Voltak közöttük egészen megsárgult, és hófehér darabok is. Vállmagasságban pedig efemerida táblázatok, és asztrológiai könyvek tucatszám.

            Levette az egyik dossziét, és a lélek előzőleg gondosan összerakott anyagát belehelyezte, és visszatette a polcra. A mellette lévő avítt dosszié hátlapja begyűrődött, és kissé felhasadt.

-       A csodába! – szakadt ki belőle.

Leemelte a dossziét, és ragasztószalag után nézett. Mikor visszatért, a földön talált egy elsárgult papírlapot, amelyen grafit ceruzával szépen rajzolt dőlt betűkkel a következő szöveg állt:

 

„Az élet mindig volt, és mindig lesz, nem kezdődött soha, és nem is lesz vége soha, mert az élet van. Mindenki számára végtelen idő áll rendelkezésre, hogy felismerje: lelkének felemelését csak a földi életben teheti meg. Ez a hely alkalmas arra, hogy kettősségében – jó-rossz, csúnya-szép, kicsi-nagy, puha-kemény, jószívű-gonosz, hű-csapodár, szegény-gazdag – megtapasztaltak alapján tökéletesedhessen, emelkedhessen. Ismert életünk létünk hamis illúziója. A végességről alkotott gondolati alakzatunk, és érzékeink korlátai azt súgják: használd ki ezt az egy életed, mert nem adatik több lehetőséged. Pedig visszatekintve, mennyi elintézetlen, lezáratlan ügy, mennyi befejezetlen kapcsolat marad minden ember után. Az nem lehet, hogy az elvarratlan szálak, mint óriás medúzák csápjai, tehetetlenül csapkodjanak téridőnk tengerében, és marjanak sebesre mérges csalánként tétova lelkeket, akik még itt maradtak, és küzdenek, mert szeretnék a saját sorsukat beteljesíteni. Hiszen az emberi kapcsolatok, az életesemények, találkozások mind-mind feladatok. A lehetőséget kínálják a megoldáshoz, s az csak rajtunk múlik, hogy emelkedünk, vagy zuhanunk, szárnyalunk, vagy elmerülünk, rendbe tesszük dolgainkat, vagy tovább rontjuk helyzetünket. Egy biztos, hogy minden egyes döntésünkkel a jövőnket alapozzuk. Sorsunk mátrixa kapcsolótábláján kis lámpa jelzi a döntéskényszert, s ha felkattintod a kapcsolót emelkedsz, ha nem - mert nem vetted észre, vagy félsz -, zuhansz. Ennyi a dolgod, nem több. Ne várd meg, hogy a lámpa villogni kezdjen, vagy megszólaljon a vészcsengő, mert nem biztos, hogy van még időd. Elkéshetsz! De csak ebben az életben, mert egyébként végtelen idő, végtelen számú sors áll rendelkezésre. Mert az élet mindig volt, és mindig lesz, nem kezdődött soha, és nem is lesz vége soha, mert az élet VAN.”

 *

A hatalmas csattanás elkerülhetetlen volt. Erősen megmarkolta a kormányt, és kitámasztotta magát. A légzsák azonnal felfúvódott, és hatalmas erővel csapódott arcába. „Milyen jó hogy ezt a típust vettem meg annak idején, igaz kicsit drágább volt, de most az életemet mentheti meg!” - villant át agyán. Ám ugyanabban a pillanatban hátulról újabb csattanás és recsegés, mely vad lökéssel tolta testét előre. Feje, mint tehetetlen rongylabda, csapódott hátra. Elsötétült egy pillanatra minden.

Mikor eszmélt, teste sokkos állapotban reszketett. Nyakában szúrós fájdalmat érzett. Néha testének részeit külön-külön érzékelte, mintha agya tesztelné porcikáit az újra indítás előtt, de nem sikerült összehangolnia a jól ismert idegpályákat. Egy fiatal lány térdelt mellette, fogta kezét, és halkan egy dallamot dúdolt. Mikor észrevette, hogy magához tért, nyugodtan, szinte suttogva beszélni kezdett:

-       Ne ijedj meg, de tudnod kell: nagyon nagy a baj. Sajnos nem segíthet senki sem rajtad, teljesen roncsolódott a tested, és a nyakcsigolyád biztosan megroppant. Valószínűleg teljes bénulás állt be, mivel nem érzékelem, hogy fájdalmaid lennének nyaktól lefelé.

            Idegesen cikáztak szemei. Újabb görcs rázta meg.

-       Nyugalom. Most elmondom, mi fog történni. - a sérült homlokára helyezte bal kezét és tekintetét az ég felé fordította. - A tested lelked földi burka. Sajnos nagymértékű roncsolódást szenvedett, így alkalmatlanná vált arra, hogy - mintegy szkafander - lehetővé tegye lelked számára a létezést a földi valóságban. Ebből a használhatatlanná vált ruhából szabadul ki az étertested az emlékezeteddel együtt, közben minden fájdalmad tovaillan. Kaptál jeleket a közelmúltban, amelyek most, hogy lepereg majd előtted az életed, mint egy mozifilm, megelevenednek. Engedd el magad, és éld át újra az örömöket, bánatokat, boldogságot és csalódásokat, a küzdelmeket és lazításokat, az erényeidet és hibáidat, a jó cselekedeteidet és gonoszságaidat.

A reszketés lassan alábbhagyott. A szúró fájdalom a nyakában tompulni kezdett. Szemhéja ólomsúlyosan csukódott le. Utolsó erejét összeszedve lassan újra felnézett. Arra gondolt, még utoljára körülpillant, s ennek a kedves lánynak angyalarcát magával viszi. De hova is? Ellenkezett agya, melyet tudata még uralma alatt tartott. Ekkor rápillantott a lányra, kinek arcát egy éppen megálló autó koszos reflektora csodás, túlvilági fénybe burkolta. Vállig érő, hullámos, valószínűleg sötétbarna haja még keskenyebbé tette ovális arcát. Őszinte, zöld szemei, enyhén pisze orra, duzzadó piros ajkai az élet szépségét hirdették. „Szóval, ilyenek az angyalok?” - szerette volna kérdezni, ám nem jött ki szó a torkából. Szemében a fény kihunyt, s lassan kicsusszant testéből.

 *

Kívülről látta az autóját. Pont, mint egy sörös doboz, amire ráléptek. Egy fekete kombi, és egy kamion közé préselődött. Mögöttük kilométeres sor halvány fényei vesztek el a köd sötétjében. „Nincs már itt keresni valóm…” - futott át rajta. „Már az asztrológusnál kellene lennem.”

Egy vékony ezüstös fényszál kötötte össze testét önmagával. Felemelkedett a magasba, és elképzelhetetlen sebességgel az asztrológus házánál termett. Nem gondolkozott azon, hogyan jusson be az épületbe, hiszen semmilyen akadályt nem jelentettek a tárgyak. Úgy lebbent át rajtuk, mintha ott sem lettek volna. Azért megpróbálta megnyomni a csengőt, de homályos ujjai egyszerűen belemélyedtek a nyomógomb anyagába, és nem szólalt meg a csengő. Nem kísérletezett tovább. Átsuhant hát a bejárati ajtón. Látta amint az asztrológus komor tekintettel átment a szentélyébe, ahol már elő volt készítve a horoszkópja, és egy gyertya, amely egyre halványabban pislákolt. Az asztrológussal együtt az űrlap fölé hajolt, s ekkor háta mögül egy fuvallat elfojtotta a gyertya lángját. Fekete kanóca végén hunyorgó kis vörös szeméből vékony füstcsík tekergő pókfonala az ég felé vette az irányt, s már nem hallotta az asztrológus sóhaját.

-       Elkéstem!

A fényszál is egyre halványabban jelezte, merre találja testét. Visszalebbent a baleset helyszínéhez, és a saját feje fölött helyezkedett el törökülésben. Ezt a pozíciót nem szerette, mert nem voltak elég lazák az ízületei, de ebben a létállapotban nagyon kényelmesnek mutatkozott.

És elindult a film, az élete filmje, amely őrült sebességgel pergett le előtte.

„Tehát az angyalnak igaza volt. Meg kellene kérdezni, hogy mi jön ez után? „ – gondolta, és a válasz kéretlenül érkezett:

-       Nemsokára egy barlang bejáratában fogod találni magad. A barlang túlsó végén gyönyörűen áradó ragyogóan aranyló fény valósággal vonz majd magához. Olyan lesz az érzés, mint mikor édesanyád ölel magához, de annál ezerszer boldogabb és erősebb. És csak suhansz, csak suhansz felé annak tudatában, hogy valami nagyszerű világ vár a túloldalán. Ráébredsz arra, hogy fizikai testedet valójában az egyre távolabb kerülő lelked energiáival működtetted, s mivel ezt most föladod - annak ellenére, hogy dönthetsz másképpen is -, egy új fázisba fogsz lépni, a létezés egy magasabb frekvenciájú energiaterébe. Ez az állapot a földitől eltérő tulajdonságokkal bír, s mindez vonzó lesz számodra. Tudnod kell, hogy mikor ebben az állapotban vagy, még meggondolhatod magad. Ez a járat nem egyirányú, és arra is van elég hely benne, hogy megfordulj, és visszatérj a fizikai létezésbe, és újra belebújj földi szkafanderedbe. Minden a saját döntésed szerint fog lejátszódni. Tisztában kell lenned azzal is, hogy már nem leszel ugyan az az ember, mint előtte voltál, hiszen olyan dolgot tapasztalsz meg, amely mélyen megráz, és a világról eddig kialakult tudásodat felborítja. Gyökerestől tép ki a materialista talajból, amely olyan biztos fogódzókat nyújtott eddigi életedben. Tudatában leszel annak, hogy vállalt feladataidnak még eleget kívánsz-e tenni, vagy hagyod megoldatlanul őket, s majd máskor, talán legközelebb újra nekiveselkedsz, hogy megoldd őket. Mindennel tisztában leszel. Azzal is, ha visszafordulsz az alagútban - leküzdve az anyai öleléssel hívogató fény vonzását - kínok várnak rád régi testedben, amely akár olyan szinten is korlátozni fog, hogy magatehetetlen leszel, és sokszor elviselhetetlen testi fájdalmakkal terhelt lelki traumákat okoz számodra. Az embert azért lehet még visszahozni mindaddig, amíg át nem ért a túloldalra, mert a testnedvek egy ideig őrzik a lélek vibrációit. Itt érzékeled először igazán, hogy a fizikai testtől egyre távolabb került lélek az energiáit nem csak a porhüvelye működtetésére használhatja, sőt, itt ébred tudatára, hogy a létezés világának csak egy szűk tere a Föld…

(Folyt. köv.)